Az utolsó levél
2017.06.07. Több mint egy hét telt el, mióta meg kellett hoznom a fájdalmas döntést a legkedvesebb kutyámmal kapcsolatban.
Fotel majdnem két évvel ezelõtt érkezett hozzánk, ideiglenes kutyaként. Isaszegen kóborolt, kidobták, onnan került a Noé bulldogmentéséhez. Peti választotta ki õt, néhány társa közül. Csilla is megerõsítette, hogy jó döntés, és õ is Fotelt szánta nekünk, mind a jelleme, mind amiatt, hogy Neki volt a legnagyobb szüksége egy családra.

Mielõtt érkezett egy óriási nyaki daganat felét operálták le róla, majd nem sokkal beköltözése után egy második mûtétet hajtottak végre rajta az orvosai, mert a daganat akkora volt, hogy egyben nem lehetett levenni.
A szövettan szerint , egy nagyon agresszív, kiújulásra hajlamos daganattípussal álltunk szemben. Nem sokat jósoltak, nagyjából egy fél évet.
Fotel gazdi keresése javában zajlott, jelentkezett is egy gazdijelölt. Nagyon nagy dilemmával meghoztuk a döntést, elengedjük õt új gazdihoz. De a gazdijelölt eltûnt.
Itt már éreztem, hogy ez csak az Isteni gondviselés lehet, és jeleztük, hogy szeretnénk õt örökbe fogadni, õ már a mi kutyánk.

Kezdetben „pasis” volt, Atin lógott, de egyszer csak átalakult a kapcsolatunk. Olyan nyugalom áradt belõle, ami nagyon jó hatással volt rám. Olyan "egymás gondolataiban mászkálós, imádós, öregkutyás, finomatevõs, gondoskodós" kapcsolat lett a miénk.
Közben teltek a hónapok, és az öreglány velünk volt. Döcögött utánam a maga kis tempójában.
Mindenkivel kijött. Nem tudtunk neki olyan állatot mutatni, akit õ nem fogadott volna el.

Briszen kívül, aki elõl elsõ pillanatban a kanapéig menekült mikor meglátta. Felismerte, hogy kölyök bulldog, és mivel élete során a szaporítónál valószínûleg nem egy kölyöknek adott életet, szinte sokkosan szaladt el elõle. Két hétig nem is „tárgyaltak” majd elfogadta õt, és nagy volt köztük szeretet.

Jól nézett ki, jól érezte magát, jó volt látni ahogy boldog.

Aztán tavaly év vége felé egyszer csak összeesett az utcán.
Hosszas kivizsgálás következett, és kiderült, hogy a daganat most a lépét támadta meg. Megmûtötték, kivették a lépét. Október volt. Akkor sehol nem látszott máshol daganat.
Három hétre rá, már az emlõiben is tapinthatóak voltak. Egyre több helyen fedeztem fel újabbakat, gyorsan nõttek. Már a mûtét után teljesen más táplálékot kapott, sok kiegészítõt. Hol bizakodtam, hol bõgtem, mint egy kisgyerek, hogy nem is fogom tudni túlélni. Attól is féltem, ha eljön az idõ, fel fogom-e ismerni, hogy ez itt AZ az idõ.

Evés után, ahogyan megtelt a gyomra elõfordult, hogy bepisilt. Tudtuk, hogy már arra is daganat van, és nyomhatja a hólyagot. Három hete, evés után meghallottam az elsõ köhögést. Idõnként láttam, hogy nehezebben mozog, fájdalomcsillapítót kapott. Aztán egyre sûrûbbé vált a köhögés.
Jandó dokival megbeszéltük, csinálunk egy röntgent. Megnézzük, mi van belül.
A találkozó elõtti este, már nem ette meg az ennivalóját. Ivásnál is nagyon fulladt. Ekkor már tudtam.
Másnap anyák napi ünnepély után, az egész család elindult a rendelõbe. Akkor még az volt elõttem, hogy ha el is kell engednem, nem most lesz, kapok még egy napot elköszönni. Egy éjjelt, amikor mellettem alszik, hallgathatom a szuszogását, simíthatom az arcát. Nem most a srácok elõtt kell eldöntenem. Nem most ér véget egy csodálatos fejezet kettõnk életében.
A rendelõbe érve egy fizikális vizsgálat után láttam, hogy most van itt az idõ, fájdalma van, fullad. Tamás is azt mondta, hogy ha az övé lenne, elengedné. Tudtam, hogy még egy éjjel, az csak nekünk lenne egy lehetõség elköszönni, bocsánatot kérni az emberek viselkedése miatt, neki szenvedés lenne. Még egy napot érezné az én feszültségemet, még egy éjjelt fulladna, és utána ugyanúgy mindannyian belepusztulnánk. Ott álltak mellettem a gyerekek, és ki kellett mondanom a kimondhatatlant, engedjük el.
Kértünk egy kis idõt elköszönni. Meséltem a zokogó fiúknak a szivárványhídról, próbáltam megválaszolni a kérdést, miszerint „Miért kell megölni a kiskutyámat?” A fiúk szépen lassan megértették. Így visszagondolva jó, hogy ott voltak, jó, hogy el tudtak köszönni, hogy kisírhatták magukból. Akkor ott megsemmisítõ volt.
Kimentek a rendelõbõl a fiúk Attilával, és én ott maradtam a világ legjobb kutyájával. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire sajnálom, hogy nem ismerhettem kölyökként, és mennyire szerettem volna neki hosszú, boldog öregkort biztosítani. Tamás közben végezte a dolgát, beszélt és sosem felejtem el neki azt a biztatást, empátiát és erõt amit a szavai adtak. Végig mellette voltam, az utolsó légvételéig, és szinte éreztem, ahogy elomlik a kis meggyötört teste, ahogy a gyógyszerek hatni kezdtek, majd egy utolsó levegõvétellel elment. Egy részem vele halt.
Nagyon köszönöm Csilla, hogy kiválasztottad õt. Sokat tanultam tõle, magamról, a világról. Sok gyereknek adott örömet a rendezvényeken, sok mindent tanított a bölcs öreglány, köszönöm, hogy én lehettem a gazdája. Köszönöm Tamás, hogy a legnehezebb pillanatban segítettél meghozni a döntést, és támogattál az utolsó percekben.
Soha ne féljetek idõs kutyát örökbefogadni! Az a szeretet és gondoskodás, amit adtok neki, energiával tölt fel benneteket. Az a bölcsesség ami árad belõlük, semmihez nem fogható. És ami a legfontosabb, egyetlen kutyának sem szabadna család nélkül meghalni.
Kiskutyám, egyszer még találkozunk!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon