Felvonulás és Megemlékezés, ahogy egy elsõvonuló látta
2011.10.17. Ez az elsõ évem a Noénál. Voltam már Örökbefogadó napon, Majálison, Segélykoncerten, és most a Felvonuláson. Mind - mind teljesen más kategória, más érzés, más feeling. Most elmesélem a felvonulás milyen érzéseket váltott ki belõlem, mint elsõ felvonulóból.



Nos, elõször is, ez egy kivételes rendezvény, mert nem kellett embertelenül korán felkelnem, ami már pozitívum.

A csajokkal 9 re beszéltük meg Örsön a találkozót, mondván, így bõven odaérünk. Nos….hát….majdnem. Szégyen vagy sem, egyikünk sem járt még a Bazilikánál, és mindenki arra számított, hogy majd a másik kettõbõl valaki megnézi egy nyamvadt google térképen, hogy hol is van. Nos, természetesen senki sem nézte. Ott állunk a Deák téren, (kvázi szemben a Bazilikával, de ezt csak utólag tudtuk meg) és elhangzik a javaslat, menjünk arra! Az az „arra” homlokegyenest a másik irány, de hát ki tudta ezt akkor még? Úgyhogy elindulunk, bóklászunk, de semmi..sehol, csak a butikok, irodaépületek, de Bazilika?, az sehol. Miután már fél órája bóklászunk, felmerül az ötlet, hogy kérjünk segítséget. De ha most felhívunk valakit, akkor az olyan ciki nem? A következõ ötlet, hogy álcázzuk magunkat németnek vagy angolnak, és ezeken a nyelveken gyûjtsünk infókat. Aztán rájövünk, hogy a Noés póló, túl egyértelmû lenne. Hát nem marad más választás, mint követni a 10 órai harangszót….rossz irányba természetesen. Nahh, ezek után, ha ciki, ha nem, kértünk egy kis segítséget, és mint kiderült, 2-3 utcával arrébb szerencsétlenkedtünk. No comment…
Mikor megérkezünk a helyszínre, legelõször az tûnik fel, hogy rengetegen vagyunk. Itt van rengeteg Noés,



itt vannak a BottyányEquus önkéntesei is. Õk egy lóval érkeztek, vele együtt emlékeznek meg a Nemzeti Vágtán, szörnyû körülmények között, emberi hanyagság miatt életét vesztett két lóról.



A Fõvárosi Állat és Növénykert is képviselteti magát. Méghozzá egy alpakkával és egy szamárral,



velünk vonulnak a Zöld Menedék Állatvédõ Alapítvány önkéntesei is,



És még sok-sok szervezet képviselõi, illetve jelen voltak a felvonulást szervezõ Magyar Állatvédõ és Természetbarát Szövetség emberei is.

Megkeressük a saját kis társaságunkat, és várunk. 10 kor volt gyülekezõ, de a városban kialakult dugó miatt többen késnek. Nincs még itt például az a noéscsapat sem, amely a menhelyrõl jön a kutyákkal, és egyéb állatokkal.
Míg várunk, feltûnik egy ismerõs pofi. Kumisz. Kumiszt a Korsó utcában szedtük össze pár hónapja, és elég problémás természete volt. Csak 1-2 embert fogadott el, de azokhoz nagyon ragaszkodott. Ilyen ember volt Niki, Juli és én is. Nos tehát Kumisz kiszúrja õket, kettejüket, örül, majd ki ugrik a bõrébõl, és ekkor..semmi. Én fel sem tûnök neki. Majd egy röpke fél órás késéssel engem is észrevesz, és én is megkapom tõle a szokásos felugrálós, „örömömben iszonyatos hangon nyavajgok” számát.



Idõ közben megérkeznek a Noés autók is a kutyákkal, Bibivel, aki Kingával vonul majd,



és Azillal, aki természetesen Zolival.



Mindenki rohangál, mindenki egy - egy kutya pórázának végére pályázik, és a nagy roham végén minden póráz végén áll valaki.



A fiatalság már az elején keres magának valami kényelmes ülõhelyet, míg az indulás elõtti rendezkedés tart. Pólók, kendõk szétosztása, interjúk lezavarása és stb…



Meghallgatjuk a nyitó beszédet, majd lassacskán elindulunk.



Miközben elindul a menet, és én Zoéval küzdök, aki lassúnak találja a tempót, amivel haladunk, ezért eszeveszetten húz, eszembe jut miért is vagyunk itt. Megemlékezünk … az áldozatokról.
Eszembe jut Pearl, akit „gazdája” leadott, mert akkora lett a daganata, hogy nem tudta tovább õrizni a portát,sõt mi több lábra állni sem igazán tudott már a hatalmas fájdalmai miatt,



Bonifác, aki szintén hasztalanná vált, miután teljesen megvakult,


Jávor, akit magatehetetlenül kidobtak,





és a saját kutyám társa, akit kidobtak, és én sajnos nem tudtam megmenteni.

De kizökkent a gondolatmenetembõl, hogy majdnem hasra esem Zoéban, aki annyira ragaszkodik Meggyeshez, hogy ha 20 méterrel eltávolodunk tõle, azonnal satu fék és vissza anyához.

Ezt egészen az út háromnegyedéig játsszuk, majd megsajnálva szegény Nikit,hogy nála már nincs kutya, feláldoztam magam, és átadom neki Zoét. Az az áldott jó szívem nah…

Körülbelül egy óra vonulás után, megérkezünk a Hõsök terére. A lovat elõre vezetik az õrbottyányiak, majd Kinga megkezdi a megemlékezést. Közben páran már keresik a gyertyájukat, gyufájukat és elhelyezik a téren az égõ gyertyákat.
Én nem tudom, hogy szándékos-e, hogy a Hõsök terén emlékezünk, de én mindenképpen úgy tekintettem a dologra, hogy az. Hisz kik az igazi hõsök, ha nem azok az állatok, akikre itt most emlékezünk. A ló, aki lógó belsõ szervekkel folytatta a versenyt, mit sem törõdve a hatalmas fájdalommal, hisz ez a feladata. A kutya, aki sokszor hûségesen szolgálja gazdáját egy életen keresztül, majd csendben tûri a fájdalmat, amit az okoz neki. A macska, akit kitesznek a menhely kapujában, és kénytelen végig nézni, ahogyan a kutyák darabokra tépik a kölykeit. A kölyökróka, aki valószínûleg egész családja pusztulásának tanúja volt. Kik az igazi hõsök, ha nem õk?





Megtörténik a mécsesek meggyújtása, mindenki átgondolja a dolgokat magában, majd elkészül a hagyományos családi fotó.



Majd elindulunk haza. Nos, az egy külön történet, hisz ha már reggel eltévedtünk, muszáj lesz délután is. Az úgy kezdõdött, hogy vártunk a buszra vagy 20 percet, majd meguntuk. Egyikünk bliccelõ volt, így a metró necces történetnek tûnt, de megpróbáltuk. Én nem vagyok jártas a kis földalatti útvonalával kapcsolatosan, úgyhogy a másik két lányra hagyatkoztam. HIBA volt… Hát persze hogy a rossz irányba haladó metróra szálltunk fel. Nem akartuk újra megpróbálni a metrót visszafelé, nehogy a harmadik nõszemély lebukjon, így kerestünk valami alternatívát. Nos, hozzáfûzöm, én vidéki vagyok, de az lett a történet vége, hogy nekem, vidékinek kellett hazavezetni a két törzsgyökeres pestit. Tudjuk be annak, hogy reggel még korán volt, délutánra pedig elfáradtunk…A lényeg, hogy hazaért mindenki.

Én tehát így töltöttem a felvonulást. Örültem, hogy ott lehettem, annak kifejezetten, hogy sötétkék Noé logós pólóban, büszke voltam, boldog, ugyanakkor szégyenkeztem, és szomorkodtam. Büszke voltam a csapatra, amelynek tagja vagyok, boldog voltam, mert a tagja lehetek, ugyanakkor szégyenkeztem, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozom, mint azok, akiknek a hanyagsága, nemtörõdömsége, felelõtlensége és kegyetlensége miatt szükség van ránk, és szomorkodtam, mert értek veszteségek, szomorkodtam, mert csak egy kis csavar vagyok a gépezetben, szomorkodtam, mert tehetetlennek érzem magam. De ott voltam, megemlékeztem azokról, akik már nincsenek velünk, és minden nap itt vagyok azoknak, akiknek még szüksége van rám/ránk.

Az eseményrõl készült összes kép megtekinthetõ:

Hegyesi Andi

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon